A következő részben a kalocsai gyülekezet néhány tagjának életéről olvashatunk. Ezek a bizonyságok általában az életek megváltozásáról, és Istennek az egyes ember életében végzett munkájáról szólnak.
Bálint Anitának hívnak, és azt szeretnék megosztani, hogy van megoldás még akkor is, ha egy helyzet már teljesen kilátástalannak látszik. Kisgyermekkoromban, egy szerető családban nevelkedtem. Szüleimmel közvetlen, jó kapcsoltam volt. A családom keresztény elveket vallott ugyan, bár a vallásunkat nem túl intenzíven gyakoroltuk. Leginkább a nagymamámtól hallottam többet Istenről, Jézus Krisztusról és ismertem még néhány ószövetségi történetet is.
Általános dolgokat ismertem a bibliából, amiről úgy gondoltam, hogy mindenkinek illik tudni. Egy napon aztán szüleim segítségnyújtás céljából egy helyre utaztak személyautóval, ahonnan sohasem tértek vissza, mert a hazafelé vezető úton autóbalesetet szenvedtek. Ekkor bennem összeomlott minden. Az addig felépített harmonikus, kiegyensúlyozott életemet egyszerre elveszettnek és kilátástalannak éreztem. A dédelgetett tervek, vágyak, elérhetetlenné, célt vesztetté váltak. Az egyetlen nagyszülőnk, aki még élt akkor, a nagymamánk odaköltözött hozzánk, hogy gondoskodjon rólam és a húgomról, de fél év múlva rákos lett és elvesztettük őt is. Kiskorú tinédzser lévén azzal a ténnyel kellett szembenéznem, hogy mostantól kezdve nekem kell felnevelnem, eltartanom a kiskorú húgomat, meg persze magamat is. Közben pedig nap, mint nap együtt kell tudni élni azzal a végtelen nagy fájdalommal, amit a szüleim, és a nagymamám elvesztése okozott. Volt ugyan kirendelve gyám fölénk, de ő nem lakott velünk. Minden nap iskola után befizettem a számlákat, bevásároltam, vacsorát főztem, és ha még nem aludtam el a könyv mellett készültem a holnapi megmérettetésre a suliba. Már amennyire tudtam, mert nem sok lelkierőm volt hozzá. Istent hibáztattam azért, mert képes volt elvenni a szüleimet. Haragudtam rá, vádoltam. Miért nem a rossz emberek halnak meg, miért a jókat bünteti az Isten? Teljesen elvesztettem az életkedvemet, semminek sem tudtam örülni és még az öngyilkosság gondolata is elég erősen foglalkoztatott. Gyötrő gondolatokkal, vádlásokkal kellett élnem két hosszú évig, mígnem ki tanultam egy szakmát és elkezdem dolgozni, hogy meg tudjunk élni valahogy.
Munkahelyemen megismertem egy lányt, akiről gyorsan kiderült, hogy keresztény, mert más volt, mint a többiek. De teljesen másképp élte meg a keresztény életét, mint ahogy én ezt megtapasztaltam más vallásos közegben. Egy éven keresztül nap mit nap sok- sok hitvitánk volt, mígnem egy napon elhívott egy nyaralásra, amit a barátaival szerveztek. Elmentem és itt döbbentem rá, hogy nekem van egy felületes vallásom, ami nem elég ahhoz, hogy kisegítse a lelkemet a bajból, de ezeknek, a fiataloknak egy erős, szilárd hitük és megtapasztalásaik vannak Istenben, és ez által másképp viselkednek, másként viselik a terheket, a kihívásokat.
A kirándulás után pár héttel az Evangéliumi Pünkösdi Közösség, ahová tartoztak ezek a fiatalok, sátoros ünnepet szervezett, és én itt adtam át az éltem irányítását teljesen Istennek és elfogadtam Jézus Krisztust személyes megváltómnak, aki megbocsátotta bűneimet. Közel engedtem magamhoz a Mennyei Atyát, aki letörölte a könnyeket az arcomról, bekötözte a sebeimet, megnyugvást és szeretetet adott belém. Kaptam egy családot és sok kedves testvért a gyülekezeti közösség által, ahová tartozhatok. Van egy drága férjem és egy csodálatos kislányom. És ami még fontos az a Bibliám, ami az iránytűm az életemben és rajta, valamint a személyes megtapasztalásaimon keresztül Isten formálja, egyengeti az életem rögös, ám a mennybe vezető útját.
Cseh Mariannak hívnak. Egy kiegyensúlyozott katolikus családban nevelkedtem testvéremmel. Hittanórákra kellett járnom vasárnaponként, meg minden éjféli misére Karácsonykor. Hittan órákra szerettem elmenni, még ha az ott lévő társaimon ezt sokaknál szülői kényszernek is éreztem. Sajnos, 1992-ben szüleim egy autóbalesetben életüket vesztették. Ez nagy lelki megrázkódtatás volt számunkra a nővéremmel. Nagymamánkkal még fél évet sem voltunk együtt, amikor ő is itt hagyott bennünket. 14 és 16 évesen magunkra maradtunk.
Istennel kapcsolatos kérdéseink köddé váltak, Őt hibáztattuk, mert felfoghatatlan volt számunkra, hogy ez megtörténhetett. A vasárnapi templomba járásunkat is megszüntettük. Pár évre rá a nővérem egyik munkatársától hallott Istenről, majd elhívta egy fiatalok által szervezett nyári kirándulásra, és még azon a nyáron a Evangéliumi Pünkösdi Közösség (EPK) Sátoros Ünnepére. Nővérem ezek után elkezdett járni az EPK kalocsai imaházába istentiszteletekre, és azt vettem rajta észre, hogy türelmesebb velem és nem veszekedünk, hanem inkább átbeszéljük a dolgokat. Láttam rajta, hogy megváltozott az élete, a keserűség helyett békesség, öröm és szeretet költözött az életébe. Nekem nem erőltette, hogy menjek az imaházba, csak akkor beszélt nekem az ottani dolgokról, ha kérdeztem. Mikor későn ért haza, addig nem tudtam aludni, míg haza nem ért, mert rémálmok gyötörtek. Féltem, hogy őt is elveszítem. Így hát egyre jobban érdekelt, hogy hol is van, és mit tesz ott.
Először a Sátoros Ünnepre mentem el a következő nyáron egy filmvetítésre, és a Jézus életét néztem meg, majd elkezdtem járni az imaházba tini órára. Az istentiszteleten figyelemmel követtem az elhangzottakat az igehirdetés folyamán, és elég hamar rá kellett jönnöm, hogy nem Isten vette el a szüleinket. Felismertem, hogy Isten minden rosszból jót tud kihozni. Az első istentiszteleti alkalmakon nagyon meglepett, hogy milyen szeretettel fogadtak az ott jelenlévő emberek, és hívő családok imádkoztak értünk, pedig nem is ismertek minket. Új barátokat kaptunk. Az EPK által szervezett ifjúsági táborba mentem el Kadarkútra, és ott felismertem bűneimet, de egyben azt is, hogy Jézus Krisztus az én bűneimért is meghalt, azért, hogy bűneim megbocsátassanak.
Megteltem örömmel, és a táborból új, élő hitű keresztényként jöttem haza. Megváltozott az életem, a keserűség, a fájdalom elmúlt, és az óta boldog vagyok Jézus Krisztusban. Isten sok hitbeli élménnyel és az Ő áldásaival ajándékozta meg az életemet. Kedves barátom, hidd el nekem - mert én ezt megtapasztaltam az életemben - Isten minden rosszból jót tud kihozni. Isten téged is ismer, és segíteni akar neked Jézus Krisztus által.
Szigeti Károlynénak hívnak, keresztnevem Klári. Arról szeretnék beszélni, hogy az én életemben mit jelentett hitre jutni, megismerni Jézus szeretetét, gondviselését. Átlagos, két gyermekes családban nőttem fel, szüleim nem jártak templomba. Édesanyám ennek ellenére küldött minket a testvéremmel, mindig azt hangsúlyozta, hogy valaminek léteznie kell, ez a világ nem állhat fenn csak úgy magától. Menjünk a templomba, ott jó helyen vagyunk. Valóban nagyon jól éreztem ott magam.
Azután felső tagozattól sodortak magukkal a mozgalmak, az úttörő, majd a KISZ. Ezzel párhuzamosan egyre távolodtam az Isten világától. Végül úgy éreztem, hogy a sorsom kovácsa én vagyok, magabiztosan éltem az ifjúkor mindennapi életét (tanulás, család, gyermekvállalás). Hamarosan, 25 éves koromban megtapasztaltam az élet árnyékos oldalát. Elveszítettem édesanyámat, aki nagyon közel állt hozzám. Ekkor második gyermekemet vártam. A megélt események nem csak a saját, hanem a gyermek idegrendszerére is kihatottak. Ezután nagyon nehéz két év következett. Majd egészséges, gyönyörű gyermekként jött a világra harmadik fiam. Akkor nem gondoltuk volna, hogy annyi szörnyűség után most kezdődik igazán az emberfeletti küzdelem. Kisfiam nyolc hetes korában teljesen váratlanul rosszul lett, egyik pillanatról a másikra leállt a keringése ós a légzése. Gyors orvosi segítséggel a helyi kórház gyermekosztályán újraélesztették, amit az éjszaka folyamán meg kellett ismételni. Az állandó orvosi készenlétnek köszönhetően a gyermek az úgynevezett ,,bölcsőhalálból” menekült meg. Akkor ott a gyermekágya mellett úgy éreztem, hogy több fájdalmat már nem tudok elviselni, teljesen összeomlok lelkileg és fizikailag is. Kétségbeesésemben Istenhez kiáltottam, hogy ne vigye el őt is anyukám után. Próbáltam a ,,Miatyánk” imádságot elmondani, de már nem emlékeztem rá. Ez 1991. októberében történt.
Kisfiam korházi kiságya mellett térdeltem, és először kiáltottam Jézushoz teljes szívemből, hogy bocsássa meg a hűtlenségemet. Mérhetetlenül szégyelltem magam: mit akarok én Istentől? Miért csak most fontos nekem? Hiszen eddig nem volt szükségem rá, csak éltem az életem! Hogyan kerülhettem ilyen távol tőle? Vívódásaim közepette felismertem, hogy Isten nélkül tehetetlen vagyok. Így egyszerűen a szívem teljességéből a saját szavaimmal kiáltottam fel gyermekem életéért és gyógyulásáért. A kora reggeli órákban láthatóak voltak az életben maradás jelei. Visszanyerte a színét és a következő napoktól elkezdődött a gyógyulása.
Ma ha ránézek a 19 éves fiamra, természetesen az élmény kitörölhetetlen, de hála Istennek már csak emlék. Gábor egészséges, értelmes, sportot kedvelő, életvidám fiatal. A kórházban elmondott első őszinte imádságom óta hatalmas változáson mentünk keresztül. Naponta kerültem közelebb Istenhez, megtanultam beszélgetni Vele. Átéltem, hogy a Neki elmondott fájdalmak, terhek könnyebbé teszik a lelkemet. Ezek a megtapasztalások mutattak rá Isten igéjének az igazságára: „Minden gondotokat Ő reá vessétek, mert Neki gondja van reátok!”( I Péter 5 l7) Családunk hét főből áll, gyermekeink 4 fiú és egy lány. Megéljük a nagycsalád minden szépségét, nehezét és olykor kihívásait. Közösen éljük meg a hitünket, vasárnaponként istentiszteletre járunk, olvassuk a Bibliát és imádkozunk. Hála Istennek elmondhatjuk, hogy ,,…én azonban és az én házam népe az Úrnak szolgálunk.'” (Józsué 23,15)
Azzal, hogy megosztottam Önnel az életem egy részét, szeretném közvetíteni, hogy mit jelent a hit, a remény és a szeretet. A hitet, amit Krisztusban nyertem, nem veheti el tőlem senki. Hiszen én megtapasztaltam, hogy él az Isten! Teljesen reménytelen helyzetben tartotta meg és adta vissza a fiamat. Reménység nélkül nem lehet élni, a szeretet pedig összetart mindent. Minden körülmények között küzdeni kell, soha nem szabad semmit feladni! Hű az Isten, aki ígéreteiben arra tanít, hogy: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít!” (Filippi 4,13) Dicsőség Istennek!
Az én bizonyságom arról szól, hogy milyen szeretve lenni, milyen az Isten szeretete, és milyen változást hozott ez az életemben. Kánászi- Nédó Tibor vagyok, 1980-ban születtem a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Nyíregyházán. Mivel édesanyám 16 évesen állami gondozottként hozott a világra, így én is állami gondoskodásba kerültem. 2 éves voltam, amikor édesanyám lemondott rólam, így a balkányi csecsemő-és gyermekotthonban nevelkedtem egészen 7 éves koromig.
Szeretet nélkül, gondoskodás nélkül, félelmek között, zárkózott jellemmel. Emlékszem az éjszakánként boszorkánynak beöltözött nevelők ijesztgetéseire, a favonalzóval kapott körmösökre, a télvíz idején a hideg hóval borított erkélyen meztelenül való állásra, melyek a fenyítési módszerek voltak. Ezek sajnos örökre bevésődtek az emlékezetem be. Ám, eljött a pillanat, amikor az Isten másképp gondolkodott az életem felől. Egy nagyon kedves nevelőszülő házaspárhoz, a Szalmás családhoz kerültem, akik befogadták Jézus Krisztust a szívükbe, és a Bibliában megfogalmazott értékek szerint próbálták egyengetni az életünket. Elvittek istentiszteletre, ahol többet megtudhattunk a keresztény életről, de a saját motivációm ezeken az alkalmakon, a barátokkal való időtöltés volt, mintsem maga az Isten. Még a nevelőszülőknél eltöltött időszak alatt is szeretethiányom volt.
Amikor csíntalanságokat követtem el, és kaptam, akkor gyorsan beszaladtam a szobámba, vagy a kert végére, és sírva kértem a nem látott, és általam nem ismert édesanyámat, hogy jöjjön értem és vigyen el. Minden nőben és férfiban kerestem az anyát és az apát, kerestem a szeretetet, és nem győztem betelni a mások által nyújtott szeretettel. Majd 13 éves koromban eljutottunk nyíregyházára egy gyülekezet istentiszteletére, ami számomra eltérőbb volt a megszokottnál. Mindenki örült, vidámak voltak az emberek, szabadok egymás felé, és volt valami megmagyarázhatatlan a levegőben, amire nem találtam választ. Megkérdeztem a nevelőszüleimet a dologról, és ők mondták, hogy ez Isten jelenléte és szeretete. Gondoltam magamban, ha ez Isten szeretete, akkor erre mindenképpen szükségem van! Az istentisztelet végén a lelkipásztor lehetőséget adott arra, hogyha valaki el akarja fogadni Jézus Krisztust személyes Megváltójának, az jelezze. Amikor láttam, hogy többen felemelik a kezüket és előre mennek, akkor én is vettem a bátorságot és előre mentem. Közösen elmondtunk egy imádságot, amivel behívtuk az életünkbe Jézust. Abban a pillanatban egy nagyon nagy szeretetet és boldogságot éreztem a szívemben.
Azóta követem Jézust a keskeny úton. Majd nem sokkal később rájöttem, hogy ez az a szeretet, amit kerestem, amire vágytam. Azzal, hogy megszólított Isten és válaszoltam a hívására, el kezdtem az Ő útján haladni. Roma származásúként - ma azt mondanánk, hogy hátrányos helyzetűként, - nem sok esélyem lenne ebben a világban, sőt, állami gondozottként, főleg! Örök segítségre szorulnék, állandó életvezetési tanácsokat kellene hallgatnom, de az Isten úgy gondolta, hogy kiemel a sárból, a mocsokból, és a Zsoltáros megfogalmazása szerint, előkelők és főurak közé ültet. Azaz, megváltoztatja a szellemi és lelki infrastruktúrámat, a szociális körülményeimet. Ő, a segítségével sikerre vitte az életemet. Adott erőt ahhoz, hogy befejezzem, majd folytassam a tanulmányaimat. Amikor befejeztem a középiskolát, akkor volt egy imádságom, melyben kértem Istent, hogy adjon lehetőséget arra, hogy segítettből segítő lehessek.
Jelenleg a budapesti Wesley János Lelkészképző Főiskola Szociális Munka Szak harmadéves hallgatója vagyok, és az Evangéliumi Pünkösdi Közösség Országos Cigánymisszió Segítő Szolgálatánál dolgozom vezetőgondozóként. Időseket segítünk a mindennapi életben. Isten meghallgatta az imáimat, sőt ami még nagyobb ajándék, hogy a legtitkosabb álmomat is teljesítette. 2oo4. szeptember 18-án új családot kaptam Kalocsán, a Szigeti családot. Most már elmondhatom, hogy Van anyukám, apukám, akik önzetlenül szeretnek és sajátjuknak tekintenek a mai napig. Közben megtaláltam a társamat is: Mónikát, akivel idén ünnepeltük a 3. házassági évfordulónkat. Ez Isten csodálatos gondviselése! Az egész életemet végig kísérte egy igevers a Bibliából: „Ha anyám és atyám elhagyna is, az Úr magához vesz engem!” (Zsoltárok 27,10) Kedves Olvasó! Sosem késő az Isten szeretetét választani. Az Isten kíváncsi ránk, kíváncsi a hiányosságainkra, az istenalakú űrünkre, és kész örömmel betölteni azt! Mivel Jézus Krisztus meghalt minden ember bűneiért, így szeretete mindenkire érvényes!
Loncsárovics Zsuzsának hívnak. Ötvenegy esztendős vagyok és hat gyermek édesanyja. Sok fájdalmas és nehéz dolgon mentem át. Édesapámat soha nem ismertem, édesanyámat 15 évesen elvesztettem és ott maradtam hét testvéremmel és egy alkoholista nevelőapával, aki mellett nem lehetett nyugalmas életet élni. Így férjhez mentem tizennyolc éves koromban. Született kettő gyermekem, de öt év házasság után elváltunk. Nagyobbik fiamat tizenkét évig nem láttam, sokszor a szívem majd megszakadt, annyira hiányzott.
A válás után nem sokára újból férjhez mentem, de ez a házasságom sem sikerült, pedig négy gyermekünk született. Nagyon sokat foglalkoztam az öngyilkosság gondolatával, mert nem láttam értelmét az életemnek az elkeseredéstől. 1993 húsvétján meghívtak a Kalocsai Pünkösdi Gyülekezetbe, a húsvéti istentiszteletre. Amelyen valami megérintett az ott tapasztalt szeretetből. Gyermekeimnek is nagyon megtetszett az istentisztelet, és ők ezek után szinte minden gyermekórára eljártak a Gyülekezetbe. Sajnos én ezt nem tehettem meg a családi körülmények miatt.
1998 márciusában végső elkeseredésemben elhatároztam, hogy véget vetek életemnek. Elővettem egy csomag altatót és be akartam szedni. De elfelejtettem bezárni az ajtót, és éppen akkor jött egy ismerősöm, aki észre vette, hogy mire készülők és megakadályozta, hogy bevegyem a gyógyszereket. Pár hét múlva elmentem a gyerekekkel a Gyülekezetbe, ahol egy hosszabb beszélgetés alatt elmondtam az egyik gyermekórai vezetőnek, hogy öngyilkos akartam lenni. Ő azt mondta, hogy Isten nem engedte meg, hogy meghaljak, mert szüksége van rám, és terve van velem. Egész éjszaka nem tudtam aludni, mert mindig a hallottak csengtek a fülemben. Másnap elmentem a Gyülekezetbe és elhatároztam, hogy elfogadom Jézus Krisztust, mint személyes megváltómat. Soha többet nem akartam öngyilkos lenni, mert tudom, hogy Isten szeret engem, és terve van életemmel.
Azóta mindig hozzáfordulok a problémáimmal és magtapasztalóm, hogy Ő segít és gondoskodik rólunk. Én nagyon hálás vagyok Istennek azért, hogy megajándékozott engem egy új élettel. Mind ezt azért írtam le mert szeretném, ha soha nem gondolnál arra, hogy eldobd az életedet, amit Istentől kaptál. Tudd, hogy bár milyen nehéz is az életed, van kihez fordulni és Ő megerősít minket ha kérjük. és ez a valaki nem más, mint Jézus Krisztus. Kívánom, hogy tapasztald meg az ő szeretetét, és azt, amit a Biblia mond: ,,Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” (Filippi 4,13) Isten áldjon meg!
Nagy Istvánné, Éva vagyok. Olyan családba születtem, ahol a szeretet, a másikra való odafigyelés hiányzott. A mi családunkra nem volt jellemző, hogy bensőséges kapcsolat lett volna szülő-gyermek között. Annál többet kaptunk gorombaságot, vagy verést. 4-en voltunk testvérek de összetartás nem igen volt. A szüleim a nagymamám és mi 4-en gyerekek éltünk egy házban, de én mindig magányos voltam. Gyerekként is egyedül voltam minden problémával, nem volt kinek panaszkodni, nem volt kivel örülni.
Az anyai nagyanyám okkultizmussal foglalkozott, szellemidézéssel és sok-sok estén keresztül bemutatta ezt nekünk. Esténként a szellemekről mesélt, míg másoknak talán hercegnőről szólt az altató. Beavatott különböző fortélyokba és saját bőrünkön érezhettük gyakorlati tanácsait. Az apai részről durvaság, erőszak és alkoholtól átitatott szörnyű üldözések voltak jellemzőek. Állandó félelemben, rettegésben éltünk. Gyerekként korán megtapasztaltam a szellemvilág valóságát. Minden éjszaka félelem, rettegés lett úrrá rajtam. Amikor nem az efféle félelem tartott ébren akkor apám elöl kellett menekülni. Őt fűtötte az alkohol, de mi hideg fagyos éjszakákon szöktünk ki az ablakon gyilkos dühe elöl.
Enyhülést csak akkor tapasztaltam meg, amikor hittan órákra jártam. Nagyon élő hitű papunk volt, és Ö nagy élvezettel mesélt Jézusról. Nagyon szerettem hallgatni. Amikor már elviselhetetlen volt a magányosság felnéztem az égre és hittem abban, hogy ott fenn valaki vigyáz rám. Sokat sírtam az ablak előtt. A viselkedésem kezdett afelé változni, amit a papunk mondott. „Tiszteld szüleidet, légy szófogadó, segíts másokon.” Ezt nem volt nehéz megtartani, hiszen gyerekként is csendes szófogadó visszahúzódó voltam. Emiatt nagyon sokat megaláztak, csúfoltak, kerültek, sokszor még az apám is.
A folyamatosan érzékelt szellemvilág mellet még barátaim sem voltak. Miután középiskolás lettem elszakadtam attól az akkor még mesevilágnak hitt vallástól. Egyre erősebbé váltak a negatív megtapasztalások. Annyira valóságos volt hogy éjszakára égve hagytam a villanyt, beszögeltem az ajtókat. Az őrület határáig jutottam. Senkinek nem beszélhettem róla. Már az öngyilkosságig jutottam. Egyetlen dolog tartott vissza hogy voltak gyerekeim, akiknek anyára volt szüksége. Elmentem orvoshoz, akinek először beszélni tudtam a látomásokról, félelmekről. Sok-sok nyugtatót írt fel és idegkimerülés ez volt a válasz. Több éven keresztül tompítottam magam a gyógyszerekkel, de a szellemi valóság még valóságosabb lett. A külvilágból semmire sem emlékszem, de a gyógyszerekbe zárt világ lett a valóság. Mint egy zombi úgy éltem.
Azután jött egy lökés, ami kijózanított. Minden áron kétségbe esetten akartam menekülni ebből a világból. Mivel minden lehetőséget, ami adódott meg próbáltam nem segített egyetlen út maradt-hinni abban az Istenben, akit gyerekkoromban kerestem. Így találtam meg ezt a gyülekezetet ahova ma is járok. A kalocsai pünkösdi gyülekezetet. Bár nem voltam biztos abban, hogy a rémálomnak vége lesz egyszer. De megtaláltam a gondoskodó Atyát, aki születésem óta vigyáz rám. A szerető családot, amit gyerekként soha nem tapasztaltam meg, a békességet, a biztonságot, a félelem nélküli életet. Bizalmat és reményt kaptam. És ezt folyamatosan tapasztaltam meg, hogy Jézus mindenre a megoldás. Jézus a gyógyír, Jézus a vigasztalás, bátorítás. És a későbbi hitéletemben átéltem hogy Jézus a valóságos Szabadító. Jézus az élet. Bármi történik is az életemben Ö soha nem hagy el. Így adtam át szívemet és életemet Jézus Krisztusnak.